Pre- és perinatális veszteségfeldolgozás

Egy nő életében a várva várt gyermekáldásnál nincs boldogabb dolog. A várandóság azonban nem minden szülő számára hozza el az örömteli gyermekáldást. A születés, szülés nem minden esetbe alakul a szülők álmaiban, reményeiben elképzelteknek megfelelően.

A magzatok, kisbabák a gyermekek elvesztése a legméltatlanabbul kezelt gyász, annak ellenére, hogy a legnehezebben feldolgozható veszteség. Nem szívesen beszélünk róla, mert nem csak nagy fájdalom, de sajnos a mai napig tabu témának számít az elveszített magzatokról való megemlékezés.

A perinatális gyász sok esetben jogfosztott gyász is, ami azt jelenti, hogy a társadalom, a környezet alábecsüli mint a fájdalom mértékét, mind a veszteség érzésének létjogosultságát.

A szülők mindeközben szembesülnek a bűntudattal, a haraggal, a kudarc élményével, az önváddal, a „mit rontottam el” és a hozzá hasonló kínzó kérdésekkel.

A veszteséget súlyosbítja, hogy a gyermekükről nincsennek konkrét emlékképek, csupán álmok és vágyak. A halál szétrombolja a szülők kompetencia érzését, sérülhet a jövőkép. A temetés, a búcsúzás hiánya is negatívan hat a szülőkre.

A gyász nemcsak az anyát, de az apát is megviseli, mégis az apák sokszor a háttérből, szótlanul gyászolnak, azzal az érzéssel felvértezve, hogy nekik kell az anya és a család számára támasz nyújtaniuk. Ez késleltetheti, vagy lehetetlenné teszi a gyász feldolgozását számukra.

A szülőpár gyakran izolálódik a családon és a baráti körön belül is. Szégyenérzettel küzdenek, úgy érzik kudarcot vallottak abban, ami mással természetesen és látszólag minden nehézség nélkül megtörténik. A „Miért?” kérdésekre keresik a választ a szülők.

Mind ezek miatt kiemelt szerepe van a feldolgozás folyamatában kommunikációnak a család és a környezet felé. Így egy támogató környezetből indulhat a gyászfeldolgozás. Ugyanilyen fontos a szülők saját igényeinek és szükségleteinek felismerése. Ezek együttesen a sikeres megküzdést segítik.

„ Milyen könnyű világra hozni egy gyermeket, és milyen nehéz elveszíteni! ” - Margaret Mitchell