Saját gyász - Üres fészek szindróma
Ennél a fajta gyásznál nem azt kérdeztük magunktól, hogy mi történt, és hogy jutottunk idáig… mert ennek a kerek felnövéstörténetnek aktív szereplői maradunk.
Pontosan emlékszem az előgyászra, a napra, a pillanatra, amikor megérkezett a felismerés, hogy meg fog történni. El fog(nak) költölzni. Felforgató időszak volt, rengeteg beszélgetéssel, Vele, Róla, Róluk…, kettesben a férjemmel azokra a kérdésekre kerestük a válaszokat, hogy mindent megtettünk, mindenre megtanítottuk, a számunkra fontos-számára hasznos dolgokkal/tudással felvérteztük? Ma, és reméljük, ez nem változik, úgy gondoljuk, IGEN. Nem vagyunk tökéletesek, emberek vagyunk, és a tökéletesség a mi családunkban soha nem a 100% volt, sokkal inkább arról szólt, hogy amink van, azt szívvel-lélekkel beletesszük az utolsó cseppig. Hihetetlen volt ez az utolsó fél év, igazi érzelmi hullámvasút. Mondhatnám, hogy „benne volt a levegőben”, de valójában mi, a szülei tettük bele, minden olyan jókor, jó időben, biztatásként kimondott mondatunkban, ami az önálló életéről szólt. Az egyetem utolsó féléve a tudatos döntések sorozatából állt. Kanapét, hűtőt választottak, és a lakásfelújítás utolsó simításait felügyelték, ez fűszerezte az államvizsgára készülést. Valahogy úgy képzeltem el, hogy majd napról - napra fokozatosan ürül a szobája, de ez nem így történt, épp ellenkezőleg. Egyre több dolgot hordott haza, az új élet kellékeit, és itt még mindig nem éreztük a véglegesség fájdalmát. Helyette örömmel csodáltuk meg először csak az ágy alatti, aztán a falak mentén szaporodó csomagok, dobozok végtelen halmát, mintha egy óriási ajándékboltban járnánk, ami egy vasedény és lakberendezési bolt vidám keveréke volt. Ez lett a szobából, amiben még mindig kitöltött(ék)e a teret. Mi is készültünk a magunk módján, ebben a folyamatban hátralépve, mégis ugrásra készen, ha kellünk, ha kell a segítségünk, és közben egyre többet beszélgetve, terveket szövögetve, a „majd ha elköltözik” időszakra.
A fájó búcsú lehet hangos és vidám? Eddig azt hittem nem. Csendesnek és szomorkásnak kellene lennie, de Ő soha nem volt átlagos. Most sem a papírformát hozta, hanem annál sokkal jobbat… a Tűz Ló éve számunkra (2026.02.17.) nem is kezdődhetett volna szebben, mint a fiunk mérnökké avatásával, amikor átvette a diplomáját. Lezárult egy meghatározó korszak az életünkben, és őszintén hálás vagyok ezért a négy évért, annyi minden került kimondásra, a helyére, annyi kérdésre kaptunk választ, és láthattuk a felnőtté válásának első önálló döntéseit. Március 1-jén szombaton költözött, milliónyi érzéssel, csomaggal indult útnak, és egyszer csak… a mi életünkben is elérkezett a pillanat, amikor örökre nyitva maradt az ajtó, hogy bármikor beléphessen(ek) rajta.
Ketten maradtunk a férjem és én, és ahogy a fiunknak is, nekünk is egy új korszak kezdődik, tele lehetőséggel, fejlődéssel, újratervezéssel, álmokkal és célokkal. Ami a legfontosabb, hogy még mindig a legjobb választásunk: egymás.