Rohanó világ
Jut időnk az érzelmeinkre, van egy percünk megpihenni, és átgondolni mi az, ami fáj vagy bánt?
Egy átlagos hétköznapon, ha a jól bevált rutinunk akár csak egy 30 perces késéssel felborul, aznap már aligha van időnk bármi másra, és ebbe beletartoznak az érzelmeink is. Az utóbbi években annyira felgyorsult a világ körülöttünk, hogy egészen egyszerűen a legtöbb embernek nincs ideje a saját érzelmeire. Nincs ideje a lelkével foglalkozni. Ha át is fut egy-egy röpke pillanatig a gondolat, csörög a telefon, kérdez egy kolléga, ránézünk egy kupac elintéznivalóra az asztalon, és más el is tűnt az az érzés. Ahhoz, hogy egy veszteséggel foglalkozzunk, ahhoz időre van szükség, megállni, és megengedni azt, hogy érezzünk, átadni magunkat a gondolatainknak, az emlékezésnek, a válaszok keresésének.
A rohanó világban, ahol megszoktuk, hogy mindenre azonnal válaszokat kapunk, egyszerűen a legtöbb embernek „nem fér bele”, hogy egy adott dolog több hétig, hónapig, vagy netán évig tartson. Gondoljunk csak bele, ha szükségünk van egy szolgáltatásra, vagy egy termékre, a mindenki számára elérhető okostelefonon keresztül egy perc alatt megoldást találunk. Mindenben a lehető leggyorsabb megoldásokat keressük, az „Instant” és „Rapid” szavak pedig megtalálhatóak a gyógyszerektől kezdve az egyes ételeken át, sok-sok terméken. A mai fiatalok számára ezek már természetes kifejezések és megoldások. Gyorsan, hamar.
Egy dolog azonban van, ahol biztosan nincs létjogosultsága a rohanásnak, az pedig az érzelem. A lelkünkkel nem tudunk sietni, egy veszteség utáni fájdalom, szomorúság, a hiány érzése nem múlik el gyorsan. Idő kell hozzá, idő, arra, hogy érezzünk. Átgondolni azt, ami és ahogy volt, ami történt, és persze majd azt is, ami lesz. Idő, hogy a kavargó érzelmek teret kapjanak. Ez csak úgy megy, ha az ember lassít, ha le tud ülni, meg tud pihenni, és oda tud figyelni saját magára, a lelkére. Ha ezt a legtöbben érzik és tudják is, van, hogy nem merik megtenni. Az elmúlt évben több olyan klienssel is találkoztam, akik egy őket ért veszteség után csak több évvel később szánták rá magukat arra, hogy feldolgozzák azt, ami történt velük. Ennek okaként önállóan vagy részben ott volt az időhiány, ahogy a legtöbben fogalmaztak; „Egyszerűen nem értem rá, ezzel foglalkozni.”.
Egyfajta elvárás lett a társadalom és a környezet részéről, sőt sok esetben még a közvetlen családtól is, hogy egy veszteség után a gyászoló minél hamarabb térjen vissza a „normál hétköznapokba”, mintha mi sem történt volna. Hosszú távon ez azonban nem működik, hiszen a lelkünket nem tudjuk becsapni, és az érzelmeinket csak elfojtani tudjuk, nem elfelejteni. Ez ugyanakkor soha nem kifizetődő, mivel a fel nem dolgozott veszteségek halmozódnak, és van, hogy a legváratlanabb élethelyezetekben jelentkeznek újra.
Szakemberként arra biztatok mindenkit, hogy foglalkozzunk az érzéseinkkel, a lelki egészségünkkel, és ne söpörjük szőnyeg alá a veszteségeinket.
„Mindennek megvan a maga ideje, az az értékes és nehezen meghatározható időszakasz, a „túl korán” és a „túl későn” között.” - Annie Ernaux