És egyszer csak…
A sorozat (HBO Max) bejelentése után mindenki várta, ahogy én is, és egyszerűen nem tudtam más szemmel nézni, mint gyászkísérő.
És egyszer csak… egy teljesen más történetet ismertünk meg, amihez hozzászoktunk. Carrie és barátai életének egy újabb fejezetét, az 50-es éveik felnövéstörténete, ahol szembenéznek az élet elkerülhetetlen veszteségeivel, mint a szülők elvesztése, válás, bizalomvesztés, egzisztenciális veszteség, társállat gyász, baráti kapcsolat megromlása, betegség, stb. Már az első rész sokkolta a közönséget (...), sokan azt mondták, hogy nincs értelme folytatni. Aki maradt, egy igazán különleges élményt kapott, bepillantást az életünk egyik legmeghatározóbb korszakába, amit sokan csak „B oldalként” emlegetnek, és ahol a legtöbb film véget ér. Carrie Bradshaw és barátai kendőzetlen őszinteséggel mutatják be, hogy milyen kihívásokat vagy éppen fejlődési lehetőségeket tartogatnak az 50-es, 60-as életévek, és saját szükségleteiket előtérbe helyezve hogyan gondolják újra magukat, ebben a változásokkal teli életszakaszban. Közben nem takargatják, hanem láthatóvá teszik a veszteségeket, amik az életünk természetes részei, és láthatjuk azt is, hogyan küzdenek meg velük.
És mi a helyzet New York-kal? A város, ahogy Carrie is, úgy változik folyamatosan, hogy közben önmaga tud maradni. Aki még nem látta, nézze meg, aki már látta, nézze újra.
(kép forrása: HBO Max)